Pánik

 

Barátnőm izgatottan hívott fel

- Beszélnünk kell! Elakadtam!- hadarta gyorsan.

- Rendben. Mikor szeretnél találkozni? Ma, vagy holnap? – kérdeztem.

- Ma, ha lehet!

- A kedvenc kávézónk megfelel?

- Nem. Elmegyek hozzád a munka után!

- Várlak. Nagyon izgatott vagy! Eléd menjek?

- Nem, köszönöm! Addig talán kirohanom magamból ezt az idegességet.

Alig vártam a délutánt. Vajon mitől ilyen ideges? Megszoktam, hogy nehezen kezdi el mondani, hogy mi aggasztja, mert előbb gondolkodik, s csak akkor beszéli meg velem, amikor a gondolatmenete valahol elakad.

Délután kimelegedve a rohanástól, komor tekintettel érkezett. Teával kínáltam, miután a kanapéra rogyott. Megvártam, míg kicsit megnyugodott.

- Milyen napod volt? Sokat dolgoztál?

- Igen. De nem ebbe fáradtam el. Nem hagy egy gondolat nyugodni!

- Mi izgatott fel ennyire?

- Emlékszel még a múltkori beszélgetésünkre? Tudod, amikor a család arra bíztatott, hogy beszéljek egy barátjukkal, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én. Mondták, hogy szerintük jól megleszünk, s talán egymásra találunk. Emlékszel, hogy fel voltam háborodva, hogy ugyan nekem senki ne mondja meg, hogy merre menjek, kinek örüljek, mikor, minek van itt az ideje?

- Emlékszem….

- Arra is emlékszel, hogy te is azt tanácsoltad, hogy beszélgessek vele, mert ugyan mi történhet. Legfeljebb, ha nem tetszik, s ha nem érzed vele jól magad, akkor megmondod, hogy valami igen fontos, sürgős dolgod van, illedelmesen felállsz, elköszönsz és hazamész. Legalább adj magadnak, s neki is egy esélyt arra, hogy jól érezzétek magatokat… emlékszel…

- Igen… de azt mondtad, hogy jó volt vele lenni, s közel hat óra meghitt beszélgetés után is úgy érezted, hogy abba sem hagynád egy darabig, s hogy úgy elrepült vele az idő, hogy észre sem vetted…

- Így igaz!

- Akkor meg mi a baj?

- Mi a baj? Mi a baj? Az, hogy másnap, amikor visszaindult Németországba még bejött beszélgetni, s a következőt mondta: - Én nem egy nőt kerestem eddig, hanem TÉGED. Harminchárom évet vártam rád! Örülök, hogy rád találtam! 

- Óóóóó…! Jóóóó! ... Örülj neki!

- Mit csináljak?! Örüljek?! Nem tudok! Úgy fejbe vágott ez a néhány mondat, hogy azóta sem térek magamhoz! Kitört rajtam a pánik! Azt sem tudom, hova fussak! Most éppen fel vagyok háborodva! Hogy mondhat pár óra beszélgetés után valaki ilyet! Mit képzel ez a pasi rólam?! Mit gondol! Mindent elhiszek?! ... Hogy mondhatja, hogy rám vágyik, ha nem ismer, ha azt sem nem tudja, ki vagyok? Hisz én magam sem tudom, hogy időnként ki vagyok! Teljesen kivagyok! ... Lehet, hogy másnál bejön ez a duma, de jóval kezd… Mit képzel ez a pasi magáról… Ki vagyok borulva!…  pedig tetszik... Soha nem találkoztam ilyen férfivel, akit ennyire közelinek éreztem magamhoz! Olyan, mintha mindig is ismertem volna! Valahonnan, régről … Na! Ettől is ki vagyok borulva!

- Hát azt látom… de miért baj az, hogy jól érzi magát veled, s abban a pillanatban, ki is mondja azt. Valljuk be, hogy kevés ilyen pasi van. Valójában mi a bajod vele?

- Hazugnak érzem!

- Miért gondolod, hogy az? Miért gondolod, hogy ennyi idősen még nem tudja eldönteni, hogy mire is vágyik, s mit is akar az élettől, a párkapcsolatától?

- Mert én, nem ezt tapasztaltam!…  Hanem azt, hogy minden férfi hazudik!

- Miért gondolod, hogy nem felnőtt férfi?

- Lehet, hogy felnőtt, de akkor is! Mitől tudja, hogy rám várt? Mitől tudja, hogy én vagyok az „igazi”? Én is érzem, …  de ő nemcsak érzi, hanem  TUDJA is!

- Te is tudod, csak nem mered elhinni! Tudom, hogy sok megaláztatásban, hazugságban, fizikai és lelki terrorban volt részed, de azt gondolom, hogy ezt nem rajta kell számon kérned! Az a múlt! ...  Persze, megértem, hogy gyanakvó vagy, s ésszel méregeted, háttérbe szorítva a megérzéseidet. Bár a férfiakra mondjuk, hogy „észlények”…  mégis … úgy látom, hogy ez a férfi sokkal ösztönösebb. A megérzései vezetik, s ez adja a biztos tudását. Olyannak lát, amilyen valójában vagy. Olyannak szeret, amilyen vagy. Mindig is erre vágytál! Na!... Most, hogy itt van, most mi a baj?

- Igen! De ....  de akkor is furcsa! Olyan megfoghatatlan! Olyan hihetetlen!

- Mi olyan furcsa?

- Az, hogy szinte nyakamba szakadt egy érzés! Nem tudok mit kezdeni vele. Egyszer csak ott van, minden előzmény nélkül! Nem kell „eladnom magam, a tollamat ráznom”, nem kell elérnem, kikényszerítenem, játszanom, hogy tetszek neki, hogy figyeljen rám, hogy szeressen. Persze kicsit sarkos a megfogalmazás, de úgy is érted …  Valahogy ez mind, mind kimaradt!...  Valahogy kimaradt a kapcsolat kezdete!

- Mármint az, amiről azt gondolod, hogy az egy kapcsolat kezdete.

- Igazad van! Persze, én gondolom, hogy másként kéne csinálni, de úgy érzem, hogy ez a történek a közepén kezdődött… Na meg nagyon zavar az, hogy teljesen átlát rajtam.

- Ezt hogy érted?

-  Képzeld azt mondta, miközben a sportos lábaimat bámulta, vigyorogva hogy: - Én pontosan tudom, hogy te vagy a párom!  Imádom a sportos nőket! Felőlem annyi kört futsz, amennyit csak akarsz! Addig menekülsz, ameddig akarsz! Türelmesen megvárlak a célnál. Egyszer úgy is befutsz! 

- Legalább humora is van! Ismeretlenül is kedvelem! Úgy látom, tud bánni veled, s nem igazán érdekli sem az egód, sem a csípős nyelved! Látja, hogy mindez csak a felszín, s pontosan tisztában van a félelmeiddel is, s úgy látom kellő humorral segít át rajta. Édes szívem! Örülj neki!

- Te tényleg azt hiszed, hogy van ilyen?

- Mármint szerelem az első látásra?

- Igen!

- Igen! De azt is látom, hogy nagyon vágyunk rá, s amikor végre itt van, nem tudunk vele mit kezdeni.

- Hát nem! De nem is értem…

- Mond csak! Te szoktál vásárolni?

- Igen, de hogy jön ez ide?

- Az élet analógiákon működik. Ha egy történést megértesz, megérted a többi hasonlót is. Mondok egy egyszerűbb példát.

- Mindig te veszed a kenyeret, te állsz sorba érte, te választod ki, te fizeted ki?

- Persze!

- Mondd csak! Mi lenne, ha egy nap hazaérkezve azt látnád, hogy az asztalon, egy szép, illatos, ropogós kenyér várna?

- Frászt kapnék! Azon gondolkodnék, hogy ki járt nálam, s vajon hogyan tudott bejönni?

- És aztán?

- Azon gondolkodnék, hogy vajon ki hozta? ...   Miért hozta? …    Aztán …   kételkednék, hogy az enyém-e, vagy kinek adjam vissza…  utána pedig azt, hogy megszeghetem-e, megkóstolhatom-e, …. hogy van-e jogom elfogadni, megenni, megosztani?

- Lehet, hogy elmondtad valakinek, hogy szereted a friss, ropogós kenyeret, s meglepett vele…

- Jó, de miért?

- Csak úgy, …  hogy örömet szerezzen!

- Nem hiszem, hogy érdemes vagyok rá!

- Miért?

- Nem szolgáltam meg, nem tettem érte semmit, ezért nem vagyok rá érdemes!

- Nem érdemled meg a figyelmet, a kényeztetést, a felhőtlen örömet, amit egy másik ember adhat, amit megoszthat veled?

- Csessze meg! …  Úgy tűnik nem!    

- Látod! Te is csak cserélni akarsz, nem szeretni! Tenni valamit és valamit kapni érte... Pedig nem kellene semmit tenned, csak elfogadni a „vant”, s felhőtlenül, feltételek, kétségek nélkül örülni neki. Az öröm pedig képessé tesz arra, hogy megoszd azt, amid van … Ha ajándék kenyeret találsz az asztalodon, akkor azt, … ha érzelmet, érzéseket találsz a szívedben, akkor pedig azt …  Hidd el! Nincs semmi különbség, mert mindkettő közös alapja a  „van nekem” megélt öröme!